Csíkszeredában hallgattam egy gyimesi csángót Vivaldi-koncertet játszani.
Két világ találkozott ebben a zenében: Zerkula János, az egyik legnagyobb gyimesi prímás, és Antonio Vivaldi, a velencei pap, kezet fogott.
Ez valami egész más règizene volt, mint amit én tanultam historikus előadásmódnak (bár nagyon sokféle irány van ebben), de nekem az egyik legszebb koncertélményem volt.
Miért ne lehetne így is?
Nagyon közel áll a szívemhez ez a gyimesi Vivaldi.
Babits jutott eszembe:
,,Mindenik embernek a lelkében dal van s a saját lelkét hallja minden dalban. S akinek szép a lelkében az ének, az hallja mások éneket is szépnek.”
✨S mi az a dal, amit te hallasz szépnek? Mit hallasz szépnek Te? ✨
Saját dalainkat halljuk vissza a másik zenéjében, s tudattalanul rávetítjük mindazt, ami bennünk hallható. Nekem Babits foglalja legszebben össze, hogy mi alapján kedvelünk, szeretünk egy interpretációt, s mi az, ami “nem fér bele”.
Sőt, ezekhez a interpretációkhoz érzések kötődnek s valójában az érzéseink alapján navigálunk az interpretációk tömkelegében.
Egy SzomatoDráma játékban a belső képeinket vetítjük ki, s éljük át az ezekhez tartozó érzéseket.
Már csak az, hogy ezt megtesszük, gyógyít.
Miért? Mert a belső megélés legitim lesz. Mindaz, ami bennem fortyog, helyet kér, kimondásra vár, az teret kap és ránézhetek. Már nem “ahh, ez csak az én hülyeségem!” kategóriában futnak a képek, az érzések, hanem ránézek és látom magam előtt mindezt.
Ez VAN.
És ami van, annak szabad lennie.
Csángó Vivaldi számomra egy szintézis. S most már azt érzem, hogy az a “fajta” régizene, ami nekem az egyik legkedvesebb, az nemcsak bennem él.
Hallottam: él, létezik. Most már bennem is legitim.